Könnyedség
A könnyedség nem felszínesség, hanem bizalom az élet felé
Van egy érdekes tévhit a világban: mintha csak az lenne értékes, ami nehéz.
A nehéz munka. A nehéz sors. A nehéz döntések. A nehéz kapcsolatok.
Mintha a súly bizonyítaná, hogy valami igazán fontos.
Pedig a természet egészen mást mutat.
A madár nem attól szép, hogy erőlködik a repülés közben. A felhő sem küzd azért, hogy az égen maradjon. A virág nem feszül bele a nyílásába. Egyszerűen csak követi azt, aminek eljött az ideje.
Talán a lelkünk is ilyen.
Gyerekként még ösztönösen ismertük a könnyedséget. Tudtunk nevetni egy kavicson, órákig figyelni egy hangyát, vagy felhőkből történeteket alkotni. Nem azért, mert minden tökéletes volt, hanem mert még nem tanultuk meg, hogy mindenért aggódni kell.
Ahogy telnek az évek, egyre több láthatatlan csomagot veszünk a vállunkra. Mások elvárásait. Régi sérelmeket. Kimondatlan szavakat. Félelmeket a jövőtől és bűntudatot a múlt miatt.
Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfáradtunk.
Nem a testünk. A lelkünk.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk még jobban megfeszíteni magunkat. Még többet dolgozni, még többet bizonyítani, még jobban irányítani mindent.
Pedig éppen az ellenkezője vezet haza.
Megállni.
Kifújni magunkat.
Engedni, hogy az élet egy pillanatra megtartson bennünket.
A könnyedség nem azt jelenti, hogy nincsenek problémáink.
Hanem azt, hogy nem azonosulunk velük.
Nem cipeljük őket akkor is, amikor már letettük volna.
A szellemvilágról szóló élményeim során újra és újra ugyanazt érzem.
A szeretetnek nincs súlya.
Amikor egy elhunyt szerettünk jelenlétét megérezzük, ritkán érkezik nyomasztó érzésként. Sokkal inkább békeként. Egy finom melegségként. Egy illatként. Egy váratlan mosolyként. Egy olyan pillanatként, amikor minden egy kicsit könnyebbnek tűnik.
Talán azért, mert odaát már nem kell cipelni azt, amit mi itt még annyira komolyan veszünk.
Talán ezért kapunk néha apró emlékeztetőket.
Egy tollat a földön.
Egy szívet formázó felhőt.
Egy régen ismert illatot.
Egy dalt a rádióban.
Mintha valaki halkan azt suttogná:
"Ne felejts el élni. Ne felejts el mosolyogni. Nem kell mindig mindent egyedül elbírnod."
A könnyedség nem a valóság elől való menekülés.
Hanem bizalom.
Bizalom abban, hogy az élet nem ellenünk dolgozik, hanem velünk együtt formálódik.
Lehet, hogy ma éppen ez a legfontosabb feladatunk.
Nem még többet tenni.
Hanem egy kicsit könnyedebben létezni.
Hiszen lélekként érkeztünk erre a világra.
A lélek – bár sok mindent megtapasztal – végül mindig emlékszik arra, hogy az igazi természete a fény.
A fénynek pedig nincs súlya. Nem erőlködik, csak beragyogja a világot.
Számomra a kvantumteremtés sem arról szól, hogy minden kívánságom azonnal valóra válik. (Persze előfordul, hogy nagyon gyorsan heteken, vagy napokon belül nagy dolgot hozok létre.)
Sokkal inkább arról, hogy a gondolataimmal, az érzéseimmel és a szándékaimmal együttműködöm az élettel. Amikor szeretettel, bizalommal és nyitottsággal fordulok a világ felé, gyakran azt veszem észre, hogy egyre több olyan pillanat talál meg, amely örömet, békét, inspirációt és bőséget hoz.
Időnként egy apró kő formájában érkezik. Nem szól, nem kér semmit, csak mosolyt csal az arcodra, és ez éppen elég ahhoz, hogy a nap egy kicsit szebb legyen.
.jpeg)
Ha ma csak egyetlen dolgot engedsz el, elengednéd azt a hitet, hogy mindennek nehéznek kell lennie?
Szeretettel: Paméla Krisztina
léleküzenetek
.jpeg)
