Végletek

✨ Végletek ✨

 

Mi jut eszedbe erről a kifejezésről, hogy végletek? 

 

Az értelmező szótár szerint a véglet, olyan jelenség, olyan állapot, amelyben valamilyen tulajdonság, vagy magatartás kizárólagosan egyoldalúan és túlzó módon jelentkezik, ellentétesen, szélsőségesen.

 

Nekem először erről a kifejezésről az jut eszembe, hogy amikor nem vagyunk a középpontunkban, akkor szélsőséges viselkedésekbe esünk. Például túlzásba vihetjük a fogyókúrát, a sportot, a mértéktelen evést, ivást, szexualitást, bármit. Így alakulhat ki egy munkamániás, eltúlzott szülői szigor stb. Ilyenkor előbb-vagy utóbb az a kárunkra lesz. Mintha beraknánk magunkat egy dobozba, az van és kész. Mondhatni kit érdekel, hogy mások mit gondolnak. Bezárjuk saját magunkat egy túlzó állapotba.

Amikor harmóniában vagyunk, akkor nem mondhatják ránk azt, hogy a végletek embere. 

 

A végletek tánca

Az élet szeret végletekben játszani. Egyik nap olyan, mintha minden csillag neked ragyogna, másnap meg azon gondolkodsz, vajon a mosógép is összeesküdött-e ellened. Hol szárnyalsz, mint egy inspirált főnix, hol meg úgy ülsz a kanapén, mint egy megfáradt zokni.

A végletek olyanok, mint a kozmikus hullámvasút: hol fent visítunk örömünkben, hol lent nyögünk félelmünkben. Közben pedig lassan megtanuljuk, hogy a hullámvasút lényege nem az, hogy mindig fent legyünk, hanem hogy bízzunk abban: a kanyar után megint jön a könnyebb út.

 

A végletek tanítanak. 

Megmutatják, hogy nem csak a fény, és nem csak az árnyék vagyunk – hanem az a csendes közép, amely mindkettőt látja. Humorosan nézve pedig? Nos, jó eséllyel senki sem ír majd nagyszabású életrajzi filmet arról, aki egész életében „éppen langyosban” volt.

A középút nem langyos kompromisszum, hanem egy stabil belső pont, ahonnan a szélsőségek már nem rántanak szét. 

Elképzelhető, hogy a végletek nem ellenünk vannak, hanem értünk ? Hogy megtanuljunk közben rugalmasan táncolni – néha flamencót, néha szteppet, néha meg csak azt a bizonyos „hétfő reggeli kávétáncot”. 

Ha a végletek túl közel húznak a drámához, jusson eszedbe: te nem a hullám vagy, hanem az óceán, végtelen lény.

A végletek és a láthatatlan társak

Az élet végletei nemcsak a nappal és éjszaka, a fent és a lent játékában jelennek meg, hanem abban, amikor érezzük, hogy itt vannak velünk azok is, akik már átléptek a másik oldalra.

Van, hogy hiányként éljük meg őket, máskor meg egy apró jel, egy illat, egy érintésnyi szellő emlékeztet rájuk. Olyan, mintha a túlvilág is beleszőné magát ebbe a hullámvasútba, és a legmélyebb völgyben pont ők adják a fényt.

Talán a végletek között ők mutatják meg a legjobban, hogy nincs is igazi „vég”. Csak átmenet egyik állomásról a másikra. A szívünkben és az energiánkban továbbra is velünk utaznak – a saját külön kocsijukban, de ugyanazon a pályán.

Amikor elbizonytalanodunk,  éppen ők suttogják: „Ne félj, a következő kanyar után újra felível a pálya.”

---

 

 

Saját fotó!

 

Szeretettel: Paméla Krisztina