Szeresd! Ne akard!
Milyen furcsa, hogy sokszor pont azt veszítjük el, amit görcsösen akarunk. Az életet. A szerelmet. A sikert. A figyelmet. A bizonyosságot.
Mert az akarásnak van egy szorító energiája. Egy finom feszültsége. Mintha azt üzennénk a világnak: „Most még nincs meg. De kell.”
A szeretet viszont egészen másból születik. Abban nincs kapkodás. Nincs bizonyítás. Nincs birtoklás. A szeretet megengedi.
Az akarás irányítani próbál.
Amikor szeretünk valamit, valakit — egy állatot, egy embert, egy álmot, egy életformát — akkor kapcsolódunk hozzá. Tápláljuk. Figyelünk rá. Hálásak vagyunk érte.
Amikor akarunk, gyakran félünk, hogy nem kapjuk meg, vagy hogy elveszítjük. Hogy nem vagyunk elég jók hozzá.
Talán ezért van az, hogy az élet sokszor akkor kezd megnyílni előttünk, amikor végre nem görcsösen kérünk tőle valamit… hanem elkezdjük szeretni azt, ami már most is jelen van. Szeresd a tested, ne harcolj vele! Szeresd az utadat, ne siettesd! Szeresd a fejlődésedet, és ne ostorozd magad a még meg nem érkezett verziód miatt!
Mert a szeretetből teremtés születik. Az akarásból pedig hiány.
Az élet egyik legnagyobb titka nem az, hogyan szerezzünk meg dolgokat… hanem az, hogyan tudjuk őket szeretni még azelőtt, hogy teljesen a miénk lennének. Ekkor érkeznek meg igazán.
Gyerekkoromban párszor kijavított anyukám. Azt mondta: „Ne azt mondd, hogy akarom! Hanem azt mondd: szeretném.” Akkor még nem értettem, miért fontos ez. Csak egy lágyabb szónak tűnt. Ma már érzem a különbséget. Az „akarom” mögött sokszor feszültség van, hiány, görcsös kapaszkodás. A „szeretném” viszont lágyabb. Nyitottabb. Bizalommal telibb. Mintha az életre nem ránehezednénk… hanem kapcsolódnánk hozzá.
Ahogy olvastam most - A tudatalatti határtalan ereje című könyvet, hirtelen megértettem azt, hogy nem akaraterőből működik igazán az élet. Hanem szeretetből. Bölcs édesanyám ezt már régen tudta.
Szeretettel: Paméla Krisztina
.jpeg)
